Orvostovábbképzőn boncolgatták a román és magyar egészségügy aktuális problémáit  
A szilágysomlyói Báthory Napoknál egy évvel fiatalabb orvos- és pedagógus-továbbképző idén is szerves részét képezte a háromnapos rendezvénysorozatnak. Az idei orvostovábbképző a romániai és magyarországi egészségügyi reform aktuális gondjait elemezte. Molnár Géza miniszteri tanácsos a romániai, Mikola István, a magyar parlament egészségügyi bizottságának elnöke pedig a magyarországi helyzetre reflektált előadásában. Az ezt követő beszélgetésen számos kérdésre kaphattunk választ a szakemberektől, erről olvashatnak összefoglaló anyagunkban.


– Előadása során említette, hogy Romániában lerövidítenék a szakképzés időtartamát. Mit takar ez, mi az elképzelés erről?

Molnár Géza:– Néhány éve a családorvoslási rendszerbe bevezették a családorvosláshoz szükséges rezidenciális szakképzést. Ez sok szempontból megkérdőjelezhető. Napjainkban számtalan olyan diák végzi el az orvosi egyetemet, aki azt követően nem jut szabad praktizálási joghoz, hanem alkalmazottként dolgozik a különböző egészségügyi intézményekben. Ezért merül fel a kérdés, hogy szükséges-e a családorvosnak teljes rezidenciális képzésben részt venni, vagy sokkal kézenfekvőbb lenne, ha az orvosi diploma megszerzése után praktizálási joghoz juthatna azon a kompetenciaszinten, amelyet biztosítani tud az alapellátásban.

Ami a szakképzést illeti, hazánkban a minimális szakképzés négyéves volt, illetve öt, hat és hét év abban az esetben, ha agysebészeti, szívsebészeti vagy immunológiai szakképzést kapott a diák. Olyan orvosi szakágak esetében, ahol a szakbizottság vagy az orvosi egyetem szükségesnek tartotta, megmaradt ez a hatéves alapképzés, 34 szakág esetében viszont egy évvel lerövidítettük ezt az időszakot: négy év helyett háromévesre. A közegészségügyhöz tartozó szakmák esetében, mint az epidemiológia, higiénia vagy közegészségtan, három plusz egy éves az oktatás időtartama, de a legtöbb szak esetében maradt a 4–5 éves alapképzés.

Természetesen át kell alakítani a szakképzési kurrikulumokat. Ez már folyamatban is van, és a következő rezidensképzésre vonatkozik majd, nem érinti a pillanatnyilag rezidenciális képzésben résztvevőket. Megelőlegezem azonban, hogy ez az átszervezés lehetővé teszi például, hogy az utolsó éves, alkalmazási joggal és joggyakorlattal rendelkező rezidens alkalmazása megtörténhessen, figyelembe véve, hogy az egészségügy személyzethiánnyal küzd.

Másik probléma, amit ki kell küszöbölnünk, hogy a posztgraduális képzés ne vezessen az alapképzés során tanultak megismétléséhez. Ennek elemzése folyamatban van: összegyűjtöttük a különböző egyetemek javaslatait. A posztgraduális képzést az egészségügyi minisztérium finanszírozza, ezért beleszólhat a képzésre vonatkozó ügyekbe, de megtartottuk az egyetem szakmai szempontokra vonatkozó beleszólási jogát is.

– A rezidensképzést Romániában teljes egészében a szaktárca finanszírozza. Van-e esély arra, hogy Magyarországon is vállalják ennek támogatását?

Mikola István:– Kritikus vagyok a jelenlegi rezidensképzéssel kapcsolatban. Meghosszabbították az egyetemi képzés időtartamát, amivel nem értek egyet. Én is elvégeztem az orvosi egyetemet, és a diploma megszerzése után elkezdtünk dolgozni. Jó orvosi iskolákhoz csatlakoztunk, amelyek folyamatosan figyelték a munkánkat, mozgáskeretet kaptunk, és elmélyült bennünk a hivatástudat. Most pedig a diákok sokszor sétálgatnak a folyosón, és leigazolnak nekik különböző, el nem végzett beavatkozásokat. Amikor a kormány tagja voltam, megvizsgáltunk néhány, erre vonatkozó képzést, és akadt olyan eset is, amikor bizonyos beavatkozásokból többet igazoltak le a rezidenseknek, mint amennyi beavatkozás egész Magyarországon egy év alatt történt. Az egyetemeknél azt láttam, hogy kiszorítják a gyakorlati képzést a soraikból. Azt mondom tehát: az egész rezidensrendszert át kell gondolni, de a legnagyobb hibának azt tartom, hogy elvész a hivatástudat ebben a sétálgatásban meg kompetenciahiányban.

A magyarországi minisztérium a rezidensképzés költségeit sajnos nem tudja átvállalni, hiszen ennek finanszírozására nincs forrás.

– A romániai iskolákban van-e kötelező egézségügyi oktatás?

Molnár Géza:– Az egészségügyi nevelés, egészségügyi oktatás szerepel a tantervben az elemi osztályoktól kezdődően a líceumig, gyakorlatilag azonban az osztályokért felelős tanárok osztályfőnöki órán általában mással foglalkoznak egészségügyi nevelés helyett. A nagy dilemma ezzel kapcsolatban mindig az, hogy ki tartsa az egészségtan órát: a tanítónő, az osztályfőnök vagy az orvos. A legszavahihetőbb természetesen a tanár, akinek viszont szüksége van különböző tankönyvekre, illetve irányító anyagokra, amelyekkel megfelelőképpen meg tudja magyarázni az anyagot. A kényesebb témákat pedig (mint nagyobb osztályokban a szexuális nevelés) külső embernek, hozzáértő orvosnak kellene elmagyaráznia. Természetesen ez elsősorban a tanügy feladata, és csak másodsorban egészségügyi probléma.

– Lesz-e együttműködés a biztosítási rendszer felépítésében, hogy az átjárható legyen a két ország között?

Mikola István:– Az európai közösség nagy bajban van, hiszen a prioritások között szerepel az esélyegyenlőség, a szociális szolgáltatásokhoz való hozzáférés. Európa ezt nem tudja polgárai számára biztosítani, mert heterogén szociális rendszerekkel rendelkezik, amelyek pénzügyi körülményei is nagyon különböznek egymástól. Ezért azt a gyakorlatot folytatja, hogy különböző irányelvek szerint próbál egy közelítő folyamatot menedzselni. Rengeteg ilyen irányelv van, de ma még nincs meg az a lehetőség, hogy európai polgárként a franciaországi egészségügyi ellátást vegyem igénybe, ami nekem elvileg járna. Nem tudom, erre mikor lesz lehetőség, de addig én nagy fantáziát látok az országok közötti együttműködésben. Különösen fontos számunkra a magyarok lakta szomszéd országokkal való partneri viszony. A határmenti együttműködést látom megvalósíthatónak: az államhatár mentén található kórházak, ellátási formák átjárhatóságát.

Molnár Géza:– Romániai viszonylatban pillanatnyilag ez a probléma két szemszögből közelíthető meg. Az egyik a Romániában elismerten nem kezelhető betegek problémája. Erre van egy állami alap, amihez pillanatnyilag olyan nehéz hozzájutni, hogy sajnos a beteg sokszor hamarabb meghal, mint ahogyan megkapná a szükséges engedélyezést. Ez azt jelenti, hogy teljes orvosi anyagot kell összeállítani, letenni a megyei biztosítóhoz, amely felterjeszti a minisztériumba. A pénzügyi kiutalás nem csak az egészségügyi, hanem a munkaügyi minisztériumtól is függ. Ezen kívül a kérvényező betegnek három, különböző kórháztól származó árajánlatot kell beszereznie. Ezt a bürokráciát próbáljuk fokozatosan leépíteni, és a szakbizottságok által kezelhetetlennek ítélt betegek továbbra is megkapják a román állami pénztárból finanszírozott külföldi kezelést.

A másik erre vonatkozó tény, hogy a határmenti együttműködés már hosszú évek óta tapasztalható hazánkban: Bihar, Szatmár, Arad megyét említeném pozitív példaként. Az egyik bizonyíték erre az, hogy amikor tavasszal hirtelen BCG-védőoltás nélkül maradt az ország, akkor Magyarországtól az átjárhatóság értelmében segélyt kaptunk egy 25 ezer adagos oltóanyag-csomag formájában. Másik pozitív példa, hogy a szatmáriak nemrég úgy jártak át Nyíregyházára vagy Debrecenbe tapasztalatcserére, mintha haza mennének.

Természetesen ez a fajta átjárhatóság anyagi kihívást is jelent az országok számára. Érdekes, hogy a nyugat-európai országok, Dániától kezdve Finnországig, irtóznak az ilyen jellegű átjárhatóságtól. A buktatója ennek a dolognak az, hogy az árkülönbségek miatt a biztosítók nem fizetik ki csak azt az árat, ami a romániai elszámolásban megjelenik. És nehéz olyan vállalkozóra találni, aki elvégez egy külföldi beavatkozást azért az árér, amit a romániai biztosító fizet érte. Ez alól természetesen kivételt képez a sürgősségi ellátás.

[ új hozzászólás ] ( 153 megtekintés )   |  oldal tetejére  |   ( 3.1 / 1666 )

<Vissza | 1 | 2 | Következö> Utolsó>>

Artsolution webdesign